Varga Szandra beszámolója – 2009 még a griff időszámításunk előtt 🙂

Úgy alakult, hogy Nekem jutott az élménybeszámoló megírásának tisztje. Nos nincs fürdőkád, se habok, nincs habos cappuccino-val telt bögre sem a hangulat kedvéért. Mindezekkel szemben azért igyekszem leírni gondolataim egy részét a Torockóban tett kirándulásunkról. Ha néha-néha csaponganék, s ezzel összezavarnálak Benneteket, sebaj… csak dőljetek hátra, s élvezzétek az eposzt!

Csütörtök, az indulás napja
A csütörtöki napon még erős kétely élt Bennünk, hogy vajon elindulunk-e. Mindezen bizonytalanságot persze az is tetézte, hogy a technika ördöge igazán kitett magáért, mert a levelek hol megjöttek, hol nem… mi lett volna vajh 20 évvel ezelőtt? Nem számít, most most van… A munkaidő végére azért eldőlt, hogy a túra indul, éljen, megyünk! Ki-ki munkájából hazaérve, bevásárolt – szendvicseket gyártott a hosszú útra, vagy épp csókot nyomott csemetéi s párja buksijára, hogy osszák be pár napig, míg nem lesz otthon, majd útra kelt a nagy Budapestre, hogy elérje a kitűzött találkahelyet.

Az első kisbusz idejében megérkezett fedélzetén teljes seregével (Jáni – mint később kiderült remek – sofőrként :o), Marci, Peti, Cz. Peti, Zsolesz, Szandra). Joe-val egyeztettük a pontos találkahelyet, majd kisvártatva befutott egy egyelőre számunkra még ismeretlen ismerős: Alpár. Bevallom én magam nagyon örülök, hogy elébb utóbb ez a nagy tábor egyre ismerősebb lesz minden benne lakozó pilótájával.

Az éjfélre kitűzött indulás kicsit elhúzódott, de így legalább mesélhettünk egymásnak, egymásról, s viccelődhettünk, vajon a főnök merre tévedt el? S tényleg elvétettek egy kanyart, minek eredményeként durva 45 percet késtek (Joe, Reni, Klári, Ági, Pali) – bár mint tudjuk, a királyok sosem késnek, mindenki más érkezik korán. De mindez nem számít az útra kész csapatnak. Gyors csomagátszervezés a kényelem kedvért, és nekiveselkedtünk a közel 8 órás útnak. Ati kicsit később csatlakozott a csapathoz Újszász környékén…

No itt egy picit hiányosak az emlékeim, figyelembe véve, hogy ilyen idő tájt általában bőszen húzom a lóbőrt. Itt sem történt másként, írhatnám, de nem, mert … – röviden álljon itt csak ennyi – nem. Az út nagy részén esett az eső, no jó inkább zuhogott.

Azt azonban érdemes leírni, hogy nem volt kötelező az útlevél a Román határ átlépéséhez, elfogadták a kártyás és a régi füzetes személyit is.


Péntek, az érkezés, s egyben kis utunk első napja


Az út utolsó szakasza elég „Messze vagyunk még Törppapa???”-ás volt, mert egyszerűen nem volt út… vagy csak volt valaha út, így az egyébként 2 sávnak megfelelő szélességen lavíroztunk a mély kátyúk között.

De végül fél 9 – 9 körül odaértünk az „Aranyos panzióhoz”, ahol Levente várt Bennünket. Besereglésünket a panzió ebédlőjébe jóféle házi szilvapálinkával üdvözöltük. ;o) Jó szokás nem?

Ezután kialvatlan, csipás kis szemeinken kitekintve, a reggeli ködből elbukkant a Székelykő!!! Te jó ég, tényleg onnan fogunk startolni? Ez gyönyörűűű! Juhéjjjj. Az nem semmi! De sajna a szél a vele szemben lévő Hosszú kőnek kedvezett. Volna… de épp a kiderül vagy beborul tipikus esete állt fent… no foglaljuk el inkább a szobákat, addig is meglátjuk mi legyen.

Beköltözés után a csapat úgy döntött, hogy reménytelen most repülni, így elindultunk a Tordai sóbánya felé. El is jutottunk a falu végéig, ahol Joe megtorpant, mert a felhők mégis a kiderül mellett döntöttek. Rendben, menjünk inkább mégis repülni, hisz azért jöttünk, a bánya meg megvár. Kocsik vissza, ernyők be, fel a hegyre.

No azért hozzá teszem gyorsan, hogy a gyalog, ernyővel fel a hegyre történet azért nem oly egyszerű mulatság volt. Derék legényeink meglátták a starthelyet, s igyenest nekivágtak vonalzó mentén a hegynek, mit nekünk meredélyek, mit nekünk sziklás rész, csak előre… A női osztag kicsit lemaradva (Klári meg jómagam), „Gyerünk anya meg tudod csinálni” felkiáltásokkal fűszerezve felkényszerítettük magunkat a hegyre. Kb. tyúkszem lépésben haladva, akkorát lépve, mint a kicsinyke talpunk, az utolsó 10 métereket is részeg módjára összevarrva 6x akkora távon, tulajdonképpen szegény árvalányhajakba, meg rózsabokrokba kapaszkodva – áááuuu – törtünk előre. Néha a skacok vissza-vissza néztek, hogy megvagyunk e még… de ezt már leginkább csak a starthelyről tették ugye – ingujjra vetkezve, hhhaaaa.

No de felért a teljes csapat. Miközben kipihegtük a hegy fáradalmait megérkezett Robi is, aki kis családjával érkezett, de elsőre hegyet mászni csak ő akart :o) Leheveredett tehát az egész csapat egy kicsit pihenni, így könnyedén szavunkat vette a 2 lepihent óriás – a legenda szerint ugyanis egy óriás pár pihent le itt, s lett Belőlük az örökkévalóság számára a Székelykő gyönyörűsége.

Úgysem találjátok ki, ki startolt elsőnek, így elárulom: Joe – miután beleszagolt a levegőbe, közölte, hogy pár perc múlva itt zuhogni fog, úgyhogy aki akar, most startoljon. Majd terített, neki futott, s már ott sem volt. Mi kiskacsák meg néztük az indulását, s igyekeztünk bátorságot meríteni belőle. No ez nem sikerült, mert a szemközti szikladarabkát azért alsó hangon megközelítette. Bátrabbjaink, mint Ati, Marci, Jáni, Robi, Alpár – és nem is tudom még ki repült le eső nap – szépen elstartoltak s siklottak egy egészségeset. Mi többiek zsák vissza, le a hegyről… miközben már esett az eső.

Mint tudjuk a bánya megvár, így délután bányanézés. Ne egy sötét, koszos, aládúcolt gödröt képzeljetek el, nem! A bánya bejárati része volt egy picit szürkés, amit az anno égetett fáklyák lángja színezett meg. Egy kb. 20 perces tárlatvezetés után jutottunk a hegy gyomrába. De előbb még el kell mesélnem, hogy az első tárna egy harang alakú 90m mély csoda, amit még a bevezető szakaszon bemutatott nekünk a fiatalember “”Visszhang terem”” néven. Kérte, hogy kiabáljunk bele, s figyeljünk. Joe meg leosztotta Nekem a feladatot – mint hivatalos sikonyáló… Gye-re-kek, az mennyire király volt, belesikítottam a lyukba, s miután elhallgattam még hosszú másodpercekig ott kanyargott a hangom, áááááááááááááááááá, hadd még. Áááááááááááááááááá. A bánya gyönyörű, tiszta a levegő – szívtam be rendesen (!), egyetlen támaszték nélkül, hisz a só kristályszerkezete annyira stabil, hogy nem omlik be. Van ugyan egy rész, ahol cseppkőszerű képződmények vannak a beszivárgó víztől, de évente 1-2 cmt nőnek csak, majd ha elérik a közel 3 m-t, feladják, s leszakadnak… Az okosok kitalálták, hogy ez jó, így az egészben egy szórakozó központot alakítottak ki bowling és sportpályával, hangverseny teremmel, óriáskerékkel – nem viccelek!, csónakázó tóval. Közel egy óránk volt csak odabent élvezkedni a zárásig, de megérte.

Levente házigazdánk finom vacsorával várt haza Bennünket, de elébb még igyunk egy kis pálinkát… – életemben nem ittam ennyi pálinkát, mint ezalatt a 3 nap alatt – huh. Isteni csorba leves, fincsi pecsenye husi tepsis burgonyával… mmm.

A vacsi végére befutott Gergő is, s így lett teljes a csapat.

Vacsora után, köszönhetően az éjszakai nem alvásnak mi kigyengéztük a napot, de akadtak páran, akik a ház pincéjében kóstolgatták tovább a pálinkákat :o)))


Szombat, a derék


A tegnapi nap időjárási felmérése után, reggeli után eleve a hegynek indultuk, ami az eső áztatta kavicsos földes úton már a kisbuszokkal is kihívás volt. Mi maradtunk hátra, majd Jáni vett egy nagy levegőt, visszagurult, lendületet vett, s egyet jobbra, kettőt balra tánclépésben, kórusban kérlelve a kisbuszt: „Légyszi, légyszi, még, még, nincs már sok hátra…” imák közepette felcsúsztunk a parkolóig.

A tegnapihoz hasonló hegymenetek után mindenki elstartolt! Majd gyors csomagolás után megint nekiveselkedett a hegynek. Többen 2x is lesiklottak, mikor Gergő felajánlotta, hogy az UAZ-zal felszállítja a következő körben az ernyőket, úgy talán egyszerűbb lesz a felmászás. Ez meg is történt, de sajna közben annyira beborult, hogy vissza is ment az ernyőkkel mi pedig lemásztunk a hegyről, s páran a sereghajtók közül jól el is áztunk, sőt még a rádiómat is beáldoztam hegynek – még másnap sem találtuk meg, pedig 5-ös csatárláncban végigpásztáztuk a terepet, sebaj!

Ami a repülést és a „leg”-eket illeti: Marci remekül termikelt egy picit az erdő felett, s közel 10 percet hozott ki. Eredményeként megtarthatja a Chili-jét! Zsolesz sikeresen belestartolt egy termikbe, amit elsőre a felhő beszívásának hitt, de még idejében feleszmélt, s jóval a nívó fölé emelkedve – ő volt a legmagasabban, s leghosszabb ideig fent a túra ideje alatt – reppent egy kellemeset! Gratula Neki! Ági felavatta az új ernyőjét, Peti is megtette az első tandemreppenését, s talán egy kezdőtanfolyamnak is nekilát majd. Ami pedig engem illet, végre én is repültem már az idén – s persze sikongathattam is a start után!!! Amit egyébként ki lehetett hozni: startonként áltag 4-5 perces lesiklások a Székelykő látképével! Gyönyörűűű!

Az eső eleredtével visszakocsikáztunk a szállásig, páran az autóban maradtak, de mi, akik egyébként is teljesen átáztunk, ellavíroztunk a szobákig, s letusoltunk. Rádiós egyeztetéssel kisütöttük, hogy 30-km-rel arrébb talán nem esik, így menjünk el a Tordai hasadékhoz!

Hát az a sziklahasadék szintén megérne egy misét! Gyönyörű! Én csak azt sajnálom, hogy az eső, valamint a vacsoráig visszalévő idő rövidsége miatt, tulajdonképpen teljesítménytúrának felfogva, szigorúan a lábunk elé nézve, nehogy leessünk, végighasítottunk a hasadékon. No jó, azért, hogy legyen elég muníció, előtte egy közös kürtős kalács evést azért megejtettünk.

A vacsora a tegnapihoz hasonló hangulatban, szigorúan pálinkával indítva, Erdélyországhoz híven székelykáposztával telt, finom volt!


Vasárnap, a búcsú napja


Másodnapra vasárnapra kelve, azért akadtak másnapos pilóták, akik addig húzták a lóbőrt míg mindenki megreggelizett, a tegnap elázott ernyőket összehajtogatta, kipakolt a szobából, hegyet mászott rádiót felderítve, templomot vagy épp múzeumot nézett, s vásárfiát szerzett az otthon maradtaknak…

Tervezgettünk olyasmit, hogy megnézzük még Kolozsvárt, de mire elindultunk annyira késő lett, hogy inkább a hazaindulás mellett döntöttünk. Gergő még az előzőnap belekeveredett egy 3 generációs családi összejövetelbe a szállásadóival, így úgy döntött, hogy hazaindulás előtt még megmássza az óriásokat. Jó utat kívántunk neki, majd elindultunk, s kifelé a faluból azért bevásároltuk a helyi micseket, s orda sajtokat.

„Félúton” a Királyhágónál megálltunk enni egyet. Hát nem biztos, hogy mi magyarok vagyunk a legszívesebben látott vendég, sőt… kénytelen kelletlen az első kinézett étteremből el is jöttünk mielőtt még leültünk volna. Ennyi…

Az út ugyanolyan hosszú és fáradalmas volt, de este 10 óra körül azért mindenki hazavetődött.


Konklúza
Bár a rossz idő ellenére sokan úgy döntöttek, hogy nem vállalják a túrát, én magam nem bántam meg, hogy életemben először megláthattam Erdélyország szépségeit. Repülni ugyan nem tudtunk sokat, de ez a természeti csoda, s az erdélyi magyarok kedvessége, mindenképp megéri, hogy ismét ellátogassak oda. „Kérek még!!!”Stand up! Csuhajja :o)
Szandra