Matskási Zoli beszámolója – 2010 május
Kezdjük talán ott, hogy a windguru alapján az időjárás neccesnek tűnt, de Joe minden felvetésemre meggyőző nyugalommal mondta, hogy „persze, megyünk”. Az autómba összeverődött kis csapat: Csaba, Klári, Joe és én. Indulás csütörtök reggel 6. Persze Csaba az elvonási tüneteinek köszönhetően már 5-kor indult volna, de hál isten a többiek tudnak és szeretnek aludni. Egy óra alatt összeszedtem mindenkit (bár emiatt Joe 10 év után ismét HÉVre ült, és tetszett neki!), aztán irány az autópálya. A kezdetben bíztató napsütésből Nagykanizsánál már szakadó eső lett, de Horvátországban szép idő fogadott minket és 6 óra alatt leértünk a tengerpartra.
Szemeket a hegyre meresztettük, amit leginkább Lijakhoz, vagy a Kétágúhoz tudnék hasonlítani, persze a léptékek mások. Viszont most senki nem repült. Itt meg mi van?! Hááát bora van. Azért felmentünk a starthelyre, de az esélytelenek nyugalmával, mert ordas hátszél volt fent. Utána nem maradt más aznapra, mint Crkvenica megnézése, fotózás, ejtőzés a szálláson: Hotel Kastel – egy volt kolostor lett átépítve – stb. A nap hála az égnek, szépen sütött, irodához szokott szemeknek már ez is felüdülés.
Másnapra az idő nem változott, így mi Rijekát választottuk uticélnak. Rijekáról röviden annyit, hogy jobb hiján megteszi programnak, de senki ne ezért menjen Horvátországba. Kellemes terek, olasz és monarchia-korabeli épületek, majd némi szocreál beütés. Viszont a sör és a kávé finom. Mivel maradt időnk bőven, gondoltuk, megnézzük Opatiját (Abbáziát). Végigmentünk a lungo marén vagy mare lungón, hallgattunk párhuzamosan két előkoncertet (egyik metál, masik jazz volt, érdekesen szóltak egymás mellett), ettünk finom fagyit, és próbáltuk átérezni miért is volt ez a Monarchia egyik legfelkapottabb nyaralóhelye. Mi mindenesetre jól éreztük magunkat, és erősen bizakodtunk a másnapban.
Hiába. Megint erős szél, még mindig a bora. Új úticél Krk sziget, Baska, ahol az internet alapján van egy starthely erre a szélirányra – fent van a pg.c2-n is, ha valakit érdekel. A táj gyönyörű, de sajnos a szél itt sem hagyott alább. Csabi, Klári elérkezettnek látták az időt a fogadalmuk betartására, miszerint a tábor alatt lesz fürdés a tengerben. Állítólag nem is volt olyan hideg a víz. Csak a part, mert ott én viszont fáztam. Megszáradás után a keleti hegyoldalba kezdtünk felmászni a kiépített túristaúton, hogy a gyönyörű panorámát megcsodálhassuk. Hát nem, sose tudjuk meg, milyen kilátás lett volna, mert Joe kb 100 méterrel a gerinc alatt telefonált a többieknek, és kiderült hogy repülhető az idő! Rohanás lefelé, be a kocsiba, kövér gáz. Mire a sziget hídfelöli végéhez visszaértünk és elláttunk Tribaljig, tudtuk, hogy hiába minden. Egy hatalmas zivatarfelhő beterítette az egész hegyet, láthatóan szakadt az eső. Se szép kilátás, se repülés – tipikus „két szék közt” szituáció. No mindegy, majd holnap, addig is pókerpartival ütötték el páran azt estét (először Gyuszi alázott mindenkit, aztán persze másoknak is kedvezett a lapjárás) és előkerült a híres fedémesi pálinka is.
De holnap ismét nem! A szél úgy látszik nem olvasta az időjárás-jelentést, még mindig ordas hátszél fújt. Mai ötlet: nézzük meg Isztria közepén Buzetet, ahol tavaly a PWC volt. Nem ismételném önmagam, gyönyörű hely, hasonló hegygerinc mit Tribalj, Lijak, Kétágú, biztos szupereket lehet innen repülni, de nem hátszélben, ami itt is hasonló intenzitással fújt. A starthelyi kemping tulaja is panaszkodott, hogy ilyen tartósan sz*r időt, nem látott még soha. Igy visszafordultunk, és mivel soha nem adjuk fel, a tribalji hegy felé mentünk haza.
És…….. csoda történt!!!! Leállt a szél! Rohamtempóban felmentünk a hegyre, és ott is startolhatónak tűnt a dolog. Biztos a hitetlenkedés tette, de ennyi elrontott start, amit mi ott produkáltunk egy jobb óbudai napon sincs – ebben mondjuk kicsit arányon felül kivettem én is a részem. Sajnos semmi nem tartott, így csak egy lecsúszás adta, de 3 és fél nap nyálcsorgatás után ez is csodálatos élmény volt. Majd másnap…
Nem fogjátok kitalálni, de hátszél volt másnap, ilyen ez a bora. Igaz, végre annyira enyhe, hogy biztosak lehettünk benne, hogy a termikek beindulása elnyomja. De pont ez az, felhős volt az ég, mikor lesznek itt termikek?! A starthelyen „kikassásítva” vártuk a befújásokat, a türelmetlenebbek (pl. Imiék) bevállalták a lecsúszásokat. Joe is mondogatta, hogy nincs mire várni, de volt, ugyanis dél körül a felhők kezdtek egyre inkább eltűnni, termikek elindulni, és Csabi és a németek már simán nivózgattak, sőt, mintha már magasságot is nyertek volna. Most már tényleg nem volt mire várni, elindultunk mindannyian, és nem bántuk meg. Többórás, csodálatos repülés következett. Eleinte csak a sziklásabb részek tartottak (van bőven), aztán már mindenhol. A termikek kellemesek voltak, egyáltalán nem volt durva idő, viszont jól emelt szinte minden. Az egyetlen méreg talán csak az volt, hogy simán esti gyogyizni is lehetett volna, de hát utolsó nap volt, menni kellett haza. Azért kihoztuk belőle a maximumot: Csabi 3 óra, én 2 és fél óra, Joe még tandemezett is (bár az utas nem hozott sem vizet, sem fényképezőgépet – szégyelje magát). Minden volt: gerincrepülés, vár fölött átrepülés, madárral tekerés, tájnézegetés, és egy rendes csukást is kaptam – ezt mondjuk inkább hanyagoltam volna.
Csomagolás után jó szájízzel indultunk haza, szokásos repülés utáni sztorizgatások mellett. Nagykanizsán még elkövettük azt a hibát, hogy hazatelefonáltunk a rokonoknak, így pillanatok alatt visszatértünk lelkileg is a magyar valóságba. Hová tűnt egy pillanat alatt a tengerpart, a hegy, meg a repülés élménye?! Valahová a szép emlékek egyre bővülő listájára…
Matskási Zoli